Más szemlélet

A minap egy érdekes interjút olvastam a koreográfus Elena Maslennikovával, a gondolatai pedig arra késztettek engem is, hogy írjak egy bejegyzést egy olyan témáról, amely kapcsolódik Maslennikova gondolataihoz is és amiről már régen is írni szerettem volna egy kicsit.

Maslennikova többek között arról beszélt, hogy az edzők nem szeretnek rizikót vállalni ami a koreográfiát és zeneválasztást illeti, és a biztosra mennek, olyan választásra, ami könnyen érthető, befogadható. Ennek pedig az az oka, hogy maguk a bírák nem akarnak fejlődni, általában véve a világlátásuk és a fülük sem nyitott az újra, nincs meg bennük az igény önmaguk fejlődésére, nem szeretnek újat látni, hallani és olvasni sem. Idén egy olyan edzővel dolgozott együtt, aki egy klasszikus darabnak egy merőben új, a szokásostól eltérő verzióját készítette el korcsolyázójának, amire az orosz junior tesztkorcsolyázás során az volt a reakció a bíróktól, hogy ugyan miért nem a megszokott verziót használta? Ilyenkor mit tehet egy edző, vagy koreográfus? Hiszen ugyanezek a bírók fogják majd a versenyen is pontozni ezt a bizonyos korcsolyázót és az eredmény majd ezeknek az embereknek a benyomásain, véleményén fog alapulni.

Egyetértek a szavaival, és úgy látom, hogy a bírók mellett a nézők sem fogadnak be sokszor újat, akármilyen jó is az az új program. 

Előfordul, amikor indokolt, hogy olyan programhoz nyúlnak a korcsolyázók, ami megszokott. Olimpiai sportág lévén, nyilván mindenki a legjobbját szeretné nyújtani az olimpiai szezonban, ezért hát a korcsolyázók olyan zenéket szoktak választani a legfontosabb szezonra, amellyel a leginkább megnyerhetik a bírók tetszését. Leginkább a megszokott, sokszor klasszikus, ismertebb zenéket választják, a leginkább hozzájuk illő koreográfiával, tehát a rizikózásnak, az experimentálásának olimpián nincsen helye. Azonban sokan nemcsak az olimpiai szezonra választanak megszokott zenéket, hanem ha megtaláltak egy olyan stílust és sokszor koreográfiát is, ami illik hozzájuk, akkor szezonokon át nagyon hasonlóhoz nyúlnak, hiszen az egy biztos recept, ami beválik.

Van olyan tehát, aki szezononként új zenét választ, viszont sokszor hasonló stílusút, amit szinte ugyanúgy kell előadni, és amiben a koreográfia, az elemek és az azokba való bemenetel, az összekötő elemek nagyon hasonlóak minden évben, tehát összességében sok minden hasonló. Aztán olyan is van, aki ismétel ugyan egy programot, de átkoreografált, és nehezebb ugrásokat, forgásokat vagy épp átmeneteket tesz bele, ami semmivel sem kisebb feladat, mint egy új programot előadni. Tehát azzal, hogy valaki milyen zenét választ, önmagában még nem dönti el azt, hogy ígéretes lesz-e a program, a tartalom, a hozzá készült koreográfia, azt, hogy a versenyző hogy tudja előadni és interpretálni, sokkal inkább fontosabb.

A témához kapcsolódik a szórakoztatás kérdése is, amihez azonban kicsit vissza kell nyúlnunk a múltba. Régen, hosszú évtizedeken át rendkívül népszerű volt a jégrevük, show-k világa, az emberek ha tehették el is mentek ilyen eseményekre, amin könnyű volt szórakozni, ez a kikapcsolódás eszköze volt. A sport szabályait, a technikai részleteket az ismerhette, aki a sportban mozgott, maga is korcsolyázott, edzőként, vagy koreográfusként dolgozott, de egy átlag nézőnek internet és gyakori TV közvetítés nélkül jóval nehezebb volt követni a korcsolyázásnak ezt a részét. Sokakban kialakult az, hogy a korcsolya egyenlő a szórakoztatással, és mind a mai napig azt veszem észre, hogy sokan csak ezt az aspektusát nézik a műkorcsolyának és jégtáncnak, a sport részét viszont kevésbé. Számtalanszor épp azért kedvel valaki egy korcsolyázót, mert olyan zenét választ egy programhoz, ami neki is tetszik, azt, hogy maga a koreográfia milyen, vagy éppen milyen a technikai tudása a korcsolyázónak, már kevésbé. Azt sem nézik sokszor, hogy az adott korcsolyázóhoz illik-e a zeneválasztás, a program. Ezért sokszor a karakterprogramok jobban tetszenek az átlagnézőknek, egyszerűen mert sokkal könnyebb megérteni, ezáltal könnyebb szórakozni rajta, mint egy elvontabb programban elmélyülni, amiben pl. a korcsolyázó a belső világát tárja a nézők elé, de amelyet befogadni sokkal nehezebb.

Pedig az az igazán fontos, hogy kinek milyen korcsolyázótudása van, szépen élben korcsolyázik-e a versenyző, hogy siklik a jégen, hogyan gyorsul-lassul, milyen tempóváltásai vannak, milyen nehéz átmenetei és azokat milyen szépen kivitelezi, az ugrásokba milyen nehéz lépésekből ugrik el, vagy érkezik ki belőlük, úgy eleve milyen nehézségűek és minőségűek az ugrások és forgások, és hogy az egész programot hogyan adja elő és interpretálja. Valaki hiába ad elő szépen, vagy dolgozik sokat a felsőtestével, vannak karmozdulatai, ha a lábával keveset dolgozik és technikailag nincsen meg a  követelmény (vagy épp meg lenne, de nagyon nem szép kivitelezésben). 

Emellett a politika sajnálatos módon mindig is nagyon áthatotta ezt a sportágat. A 6.0-ás rendszer alatt, egészen a rendszer 2002-es bedőléséig a bírók összeállításából már szinte lehetett tudni, ki lesz aznap a győztes. A keleti orientáltságú bírók a szovjet/orosz/kelet-német stb. korcsolyázókat részesítették előnyben, míg a nyugatiak az egyéb európait vagy észak-amerikait. Ezért fel is tűnt, amikor a 2002-es Salt Lake City Olimpia páros versenyében "átszavazott" valaki a nyugati oldalról, és így lehetett olimpiai bajnok az orosz páros egy olyan panelben, ami egyébként a kanadaiaknak kedvezett volna (és mikor ez kiderült, akkor aztán kénytelenek voltak a kanadaiaknak is aranyat adni, így utólag két olimpiai bajnok született azon a versenyen). Az IJS rendszert objektívebbnek szánták a megalkotók, de egyre inkább látjuk ennek a rendszernek is a hátulütőit, és elsősorban azért, mert a politika ugyanúgy beleszól abba, ki milyen pontokat kapjon, csak itt a hiányosnak ítélt ugrásokkal, a GOE pontokkal és a komponensekkel játszanak a bírók.

Az elfogultság is ugyanúgy mélyen gyökerezik a műkorcsolyában és jégtáncban. Szurkolók között is sokszor látni olyat, hogy valaki csak azért drukkol egy bizonyos korcsolyázónak, mert rajonganak a nyelvért, az országért, amiért versenyzik, és ezen a szemüvegen keresztül ítélnek meg valakit. Nagyon sokszor azért drukkolnak valakinek, mert egyszerűen vele tudnak leginkább azonosulni, és egy nagy befolyásoló tényező. Olyat is látok, hogy valaki csak pl. európai versenyzőknek drukkol, vagy épp a kanadaiaknak. A legbanálisabb talán az, amikor valaki úgy kedvel egy korcsolyázót, hogy a nők minél csinosabbak, a férfiak pedig minél férfiasabbak. Pedig női korcsolyázó is választhat magának belevaló, magához kifejezetten hozzá illő programot, és férfi korcsolyázó ugyanúgy lehet művészi, elegáns, kifinomult, ez egyáltalán nem ezen múlik és igen sajnálatos, amikor valaki ez alapján ítél meg teljesítményeket és végső soron magukat a korcsolyázókat is.

Elvégre ennek a sportnak a célja a technika és a művésziség egyensúlyának megmutatása egy-egy programon belül; a technika nehezítése és minél tökéletesebbre csiszolása, a minél jobb koreográfia előadása a korcsolyázóhoz illő zenére. 

Zárszóként, szerintem ha az ember a fentiekre is figyel és előítéletek nélkül próbálja meg követni a korcsolyázókat, akkor máris sokkal befogadóbb lesz és más szemlélettel nézi majd ezt a különleges sportágat.