Már egy ideje gondolkodtam azon, hogy írok arról, hogyan ismerkedtem meg a műkorcsolyával és hogyan követtem sokáig a sportágat, de rájöttem, hogy miközben erről írnék, úgyis kitérnék arra, hogy ez idő alatt hogyan is fejlődött a műkorcsolya. Úgyhogy inkább megfordítom az egészet, és arról írok, hogyan fejlődött ki ez a sport, és én e közben mikor, hogyan kezdtem el követni. Külön írok a nőkről, és a férfiakról; és mivel a nőkkel kezdem, ebben lesz több egyéb infó is, pl. a pontozás változásával kapcsolatban is.
Ennek a bejegyzésnek leginkább az a célja, hogy betekintést adjak abba, hogyan fejlődött a női műkorcsolya, de ez csak egy átfogó bejegyzés lesz, hiszen akár mindegyik versenyről, külön a pontozásról, vagy egyes versenyzőkről is lehetne hosszasan írni.
A kezdetektől a II. világháborúig
A műkorcsolya intézményesített formában működése előtt természetesen hosszú-hosszú ideje létezett a korcsolyázás, amikor is évszázadokon át csontból, vagy fából faragott "korcsolyapengét" használtak az emberek. Az ipari forradalmak után az acél anyagú pengék már sokkal tartósabbak voltak, és egyre többen kezdtek korcsolyázni szabadidejükben.
A XX. század előtt leginkább festményeken maradtak meg a korcsolyával kapcsolatban bármiféle emlékek, így pl. az alábbi, 1862-es litográfián is jól látszik, hogy a korcsolyázás nemcsak közlekedési eszköz, hanem társadalmi esemény és sport is volt:
A műkorcsolya intézményesítésére aztán az 1800-as évek végén került sor, ekkor alakult meg a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISU) is, ami az amatőr versenyzés szervezeteként kezdett működni és működik ma is. Az ISU-t európai országok - köztük Magyarország - alapította, és svájci központtal működik ma is. Az észak-amerikaiak csak később csatlakoztak a szervezethez: először az Egyesült Államok egy saját szervezetet hozott létre Amerikai Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISUA) néven, majd amikor Kanada 1911-ben ISU tag lett, az ISUA létjogosultsága gyakorlatilag kiüresedett. Majd miután az USA 1923-ban csatlakozott az ISU-hoz, meg is szűnt az észak-amerikai "ellenszervezet".
Az első években csak férfiak versenyezhettek, mígnem az 1902-es világbajnokságon megjelent egy női versenyző, a brit Madge Syers, aki a férfiak mezőnyében rögtön érmet is nyert. Az ISU ezt követően megtiltotta, hogy a nők és férfiak együtt versenyezzenek, és 1906-ban már külön női versenyt hoztak létre. Az első világbajnokságot Syers nyerte, amelyen egyébként öt női versenyző indult, köztük a magyar Kronberger Lili, aki a bronzérmet nyerte meg. Kronberger később sorozatban négy világbajnoki aranyérmet nyert. Ő volt egyébként az első versenyző, aki később - 1911-ben - Kodály Zoltán javaslatára zenei aláfestéssel, ráadásul egy élő zenekarral állt ki a jégre. Az I. világháború előtti közvetlen időszakban taroltak a magyarok, hiszen Kronberger mellett Méray Horváth Zsófia is nyert három világbajnokságot.
Eleinte a versenyeken csak kötelező iskolagyakorlatok (figurák) voltak, amik azt jelentették, hogy a jégre körminták rajzolásával fordulatokat kellett minél precízebben és szebben kivitelezni. Eleinte mindegyik figurát háromszor kellett megcsinálni, külön-külön lábon. A gyakorlatokra egy 0.0 ponttól 6.0-ig terjedő skálán egy bírói panel pontozta a versenyzőket, amelyből a 6.0 az abszolút tökéletest jelentette. A 6.0-ás rendszerben a bírók helyezésekbe sorolták a versenyzőket és a többség számított. Az iskolagyakorlatok mellett egy négy perces kűrt is be kellett mutatni, ahol szabadon lehetett megválasztani a bemutatott elemeket. Hosszú évtizedeken át a szabad ég alatt tartottak versenyeket és természetesen az edzések is így zajlottak.
Madge Syers 1908-ban
Az olimpián először 1908-ban, Londonban jelent meg a műkorcsolya, de ekkor még a nyári olimpiák részét képezte a sportág; az első női olimpiai bajnok a már említett Syers lett. Ezt követően az I. világháború miatt éveken át nem tartottak nemzetközi versenyeket, majd a háborús időszakot követően 1924-ben a franciaországi Chamonix-ban az első téli olimpia programjában a műkorcsolya is ott volt. A '20-as évek sztárja az osztrák színekben induló (magyar származású) Herma Szabó volt, aki az 1924-es olimpiai aranyérme mellett öt egyéni VB-aranyat, és ráadásul emellett két páros aranyérmet is nyert.
1927-ben a világbajnokságon Szabó ellenében a norvég Sonia Henie győzött, miután a bírói panel 5 tagjából három norvég volt, és mindhárom norvég a saját versenyzőjét preferálta. Ezt nem tudta megbocsájtani Szabó, aki azon nyomban vissza is vonult a versenyzéstől és hiába próbálta később Henie kihívni még egy versenyzésre, nem járt sikerrel. Ekkor tiltották be, hogy egy bírói panelben ugyanabból a nemzetből egynél több bíró pontozhasson.
A II. világháború előtti műkorcsolya kétségtelenül legnagyobb sztárja Sonia Henie lett, aki hihetetlen rekordokat állított fel amatőrként: három olimpiai arany (1928-1936), tíz egyéni világbajnoki cím (1927-1936) és hat Európa-bajnoki cím (1931-1936) sorozatban - hozzáteszem azért, hogy ezeket az eredményeket nem is lehet összehasonlítani a későbbiekkel, annyira más volt akkor a korcsolyasport fejlettségi szintje a maihoz képest. Henie technikája abszolút innovatív volt: ő volt az első, aki táncos jellegű koreográfiával korcsolyázott, pl. a spiccen állva pózolt a jégen, amellett, hogy spirált, forgásokat, ugró mozdulatokat, holdot, egyéb elemeket tett bele a programjába. Sok más is az ő nevéhez fűződik, ő volt például az első, aki először viselt rövidebb szoknyát a korábbi hosszú szoknyákkal ellentétben, és ő viselt először fehér korcsolyacipőt is, utóbbi azóta is egy ki nem mondott szabály a nőknél.
Henie azonban nemcsak amatőrként, hanem a versenyzéstől visszavonulva profiként is óriási népszerűségnek örvendett. Amerikába költözött, ahol jégrevükben turnézott, valamint hollywood-i filmekben szerepelt, amikben olyan sikeres volt, hogy a korszak egyik legnagyobb filmsztárja volt, és egy-egy filmjével dollármilliókat keresett. Később Európában is szerepelt jégrevükben - hasonló sikerekkel, mint a tengerentúlon - és egészen az '50-es évekig láthatták őt a nézők. A nagyobb tömegek a '30-as évek közepétől, Henie filmjein keresztül ismerkedhettek meg a műkorcsolyával, és e filmeknek volt köszönhető, hogy a műkorcsolya fogalma mellé csillogást, glamúrt társítottak az emberek. Tulajdonképpen Henie miatt azonosították a műkorcsolyát a nőkkel, legalábbis Amerikában, és a női műkorcsolya kiemelt fontossága a tengerentúlon azóta is tart. Henie filmjeiben használt kosztümjei is nagy hatással voltak később a versenyzők öltözékére, hiszen ő használt először flittereket, tollakat.
Sonia Henie a Vékony Jég (Thin Ice) című filmben (1937), rendkívül modern és figyelemfelkeltő kosztümben
A II. világháború utáni korszak
Az I. világháború előtt és a két világháború közötti korszakban az európai versenyzők taroltak: ők nyerték a világbajnokságokat és olimpiákat is. Ez nem meglepő, hiszen amint említettem, az ISU-t európai országok alapították, és az USA, de Kanada is csak később csatlakozott a nemzetközi szövetséghez. A II. világháború után azonban teljesen új korszak kezdődött a műkorcsolyában. Európa az 1940-es évek közepétől az újjáépülés időszakában volt, ami terepet adott annak, hogy a háborút kevésbé megérző, és folyamatosan fejlődő Egyesült Államok és Kanada domináljon. Az egyre több fedett pályának és a fejlődő eszközöknek is köszönhetően minden adott volt, hogy a sportág új fejlődésnek induljon.
Változtak a szabályok is. A figurák jelentőségét először az 1940-es évek végén kezdték lecsökkenteni, amikor már nem 12, hanem csak 6 gyakorlatot kellett bemutatni a versenyzőknek, miután egyre több versenyző indult el és már nem volt praktikus olyan sok kötelező gyakorlatot végigpontozni. Ugrásokról a női mezőnyben kevésbé beszélhetünk ebben az időszakban: a II. világháborúig csak a kadettet (fél fordulatos Axel), és dupla Salchow-ot ugrották meg a nők, a '40-es évektől viszont fokozatosan fejlődött a sportág a férfiak mellett a nőknél is. A dupla Axelt először 1949-ben egy amerikai versenyző, Carol Heiss ugrotta meg, aki később sorozatban öt VB-aranyat és 1960-ban az olimpiai aranyat is megnyerte. 1960-ban olyan kűrt mutatott be, amiben szimpla Axeleket ugrott meg egyszer az óra járásával ellentétes, majd megegyező irányban.
Nem Heiss volt egyébként az első amerikai olimpiai bajnok, mert 1956-ban Tenley Albright nyert először (ekkor Heiss már ezüstérmes volt). Az 1950-as évek közepére tehát az amerikaiak uralták a női mezőnyt a legnagyobb világversenyeken.
Carol Heiss 1960-ban szimpla Axelek sorozatát mutatta be a két különböző irányban
Az 1960-as évek elején aztán egy súlyos tragédia törte meg az amerikai hegemóniát: a prágai világbajnokságra utazó amerikai csapat repülőgépe Belgiumban lezuhant, és a csapat összes tagja - 18 versenyző és 16 családtag, edző, valamint szakember - meghalt a balesetben. Közte volt az amerikai bajnokság első három helyezett női versenyzője, a férfi verseny első két helyezettje, a párosok és a jégtáncosok győztesei is. Elvesztésük évekre visszavetette az amerikai csapatot a sportágban.
Az 1964-es olimpia győztese a holland Sjoukje Dijkstra lett, aki elsősorban az erős figuráiról, másrészt a dupla Axeljeiről és a szállós beugrós forgásairól vált ismertté. Olimpiai kűrjében erőteljesen, dinamikusan korcsolyázott és több dupla ugrást bemutatott, pl. a Lutz-ot, és a Rittbergert is, a 2A mellett.
Az 1960-as évek közepére megjelentek a kelet-német sportolók is a műkorcsolyában, akik közül Gabriele Seyfert volt a legsikeresebb: több VB-ezüstérem és az 1968-as olimpiai ezüstérmet követően nyert két VB-aranyat is. Édesanyja és egyben edzője a későbbi sikeredző, Jutta Müller volt.
Az 1968-as olimpiát az amerikai Peggy Fleming nyerte, akinek győzelme több szempontból is szimbolikus volt: egyrészt az amerikai téli olimpiai csapat egyetlen aranyérmét nyerte, másrészt visszatette a térképre az Egyesült Államokat az 1961-es tragédiát követően. Fleming kifejezetten elegánsan korcsolyázott és muzikális volt, igaz, az olimpiai kűrje nem volt hibátlan. Seyfert dinamikusan korcsolyázott, hiba nélkül, hatalmas ugrásokkal. Ekkoriban már dupla-dupla kombinációkat is láthattunk, Seyferttől például egy igazán nagy 2Lz-2T-t.
Az első tripla ugrást, egy Salchow-ot a kanadai Petra Burka ugrotta meg az 1962-es kanadai bajnokságon, Seyfert pedig a tripla Rittbergert ugrotta meg 1968-ban. Ekkoriban azonban nem voltak még elterjedtek a triplák a versenyeken, erre várni kellett még jó pár évet.
Az 1968-as olimpiai dobogó balról jobbra: Gabriele Seyfert, Peggy Fleming és a csehszlovák Hana Maskova
Az 1960-as évek végétől az iskolagyakorlatok még inkább veszítettek a jelentőségükből: a súlyuk 60-ról először 50%-ra, majd 30%-ra csökkent, és a gyakorlatok száma is 6-ról 3-ra csökkent, míg be nem vezették 1973-ban a rövid programot. A jelentőségük csökkenésének okát a televíziózás térnyerésében kell keresni. Az 1960-as évek elejétől kezdték közvetíteni a műkorcsolya versenyeket (az Európa-bajnokságot, világbajnokságot, olimpiát, az USA-ban a nemzeti bajnokságot), így az évtized végére egyre több háztartásban vált a televíziózás részévé a műkorcsolya versenyek követése is. Azonban az iskolagyakorlatokat nem közvetítették a televízióban, mivel azok nem voltak elég érdekesek, ezért ekkoriban a nézők csak a kűröket láthatták a versenyekből. Így történt meg az, hogy sokszor felháborodást és értetlenséget okozott a TV nézőknek, amikor a nagyon erős iskolagyakorlatokat produkáló, de gyengébben kűrt futó versenyzők nyerték meg a versenyeket, míg a kűrt nyerő kedvencek lemaradtak az aranyéremről.
Így volt ez 1972-ben is, amikor az iskolagyakorlatokban minden idők legerősebb női versenyzője, az osztrák Beatrix "Trixi" Schuba nyerte meg az olimpiát 1972-ben. Annyira erős figurákat tudott, hogy hiába volt csak 7. a kűrben, megnyerte a versenyt. Ezt tetézte, hogy az amerikai Janet Lynn nyerte a kűrt, aki a figurákban csak a 4. helyet tudta megszerezni, ezért aztán esélye se volt megnyerni a versenyt, holott a verseny után a győztes kűrnek és könnyed, friss korcsolyázásnak köszönhetően igen nagy népszerűségnek örvendett.
Trixi Schuba a kötelező iskolagyakorlatok közben az 1972-es szapporói téli olimpián
Ha megnézzük egyébként Lynn korcsolyázását, nála már több köze volt a mozgásának a zenéhez és a koreográfia is kidolgozottabb, mint addig más korcsolyázóknál. Bár sok - természetesen főleg amerikai - rajongó ma is kifogásolja, hogy nem Lynn lett az olimpiai bajnok, az tény, hogy Schuba az akkori szabályoknak megfelelően nyert, és az egyébként rendkívül nagy fókuszt, ügyességet és pontosságot igénylő kötelezőknél megelőzhetetlen volt.
Egyébként irónikus, hogy miután Schuba az olimpiai arany megszerzését követően visszavonult, és a következő szezontól megnyílt mások - így főleg Lynn előtt - a győzelem esélye, pont az amerikai volt az, aki az 1973-as VB-n úgy elrontotta az újonnan bevezetett és neki elvileg kedvező rövid programot, hogy lecsúszott az aranyéremről és a kanadai Magnussen nyert.
A '60-as évek vége, és a '70-es évek eleje a magyar korcsolyázás szempontjából is fontos volt, mert Almássy Zsuzsa olimpiai 5. és korábbi VB-3. helyezését azóta sem tudta itthon senki felülmúlni.
Vissza az 1970-es évek közepére: a kötelező gyakorlatok súlyának csökkenésével, és a rövid program megjelenésével a korcsolyázók kevesebbet gyakorolták a figurákat, egyre többet a programjaikat, és közte az ugrásokat is, ami természetesen maga után vonta azok fejlődését.1974-ben már a tripla Toe-loopot is sikerült megugrani a női mezőnyben: annak a Christine Errath-nek sikerült, aki abban az évben világbajnok is lett. Az 1976-os olimpiai aranyért folyó küzdelem közte, a holland de Leeuw és az amerikai Dorothy Hammill között folyt. De Leeuw egy hiba nélküli 3T-t, Errath két 3T-t (nem túl szép érkezéssel) megugrott az olimpia kűrjében, de mégis a biztosra menő és csak duplákat ugró Hammill lett az olimpiai bajnok egy technikailag könnyebb programmal, bár élhasználatban, előadásban jobb programmal.
A '70-es évek végére a tripla Flipet és a Lutz-ot is megugrották a női mezőnyben. A Lutz-ot az a svájci Denise Biellmann ugrotta meg először, aki az 1980-as olimpiai kűrjében már négy (!) tripla ugrást is bemutatott, közte egy Lutz-ot (bár kétlábas volt...) egy Salchow-ot és két Toe-loopot. Mivel a kötelező gyakorlatokban gyengén szerepelt, így végül azonban a dobogóról lemaradt. Róla nevezték el a hátrahajlós forgás egyik variánsát, bár igaz, hogy ezt korábban, a '60-as években Tamara Moskvina már bemutatta versenyen, csak azt kevesebben láthatták még a televízióban, és ezért a svájciról nevezték el ezt a forgásvariációt.
Az olimpiai bajnok ebben az évben a kelet-német Anett Pötzsch lett, aki a figurákban kifejezetten erős volt, de a kűrjében is bemutatott két tripla ugrást, amellett, hogy szép forgásai és nagy, szállós dupla Axelje volt. A verseny igazán szoros volt, mert az amerikai Linda Fratianne Pötzsch mögött kevéssel lemaradva lett ezüstérmes. Ekkoriban már erőteljesen jelen volt a pontozásban a nyugati vs. keleti blokk jelensége, tehát a keleti blokkhoz tartó versenyzőket a blokkhoz tartozó bírák felpontozták, míg a nyugati versenyzőket a többi, nem keleti blokk bírái segítették. Igaz, az 1980-as olimpián pont, hogy nem lehetett beszélni elfogultságról, miután a bírói panel nagy része nyugati bírákból állt, és mégis Pötzsch-t hozták ki győztesnek.
Denise Biellmann a róla elnevezett forgás variációval fejezte be az 1980-as olimpián a kűrjét
Biellmann 1981-ben még világbajnoki aranyat is nyert, azután visszavonult az amatőr versenyzéstől és jégrevükben lépett fel. Akkoriban jellemző volt, hogy a versenysportban elért sikerek - jellemzően olimpiai, vagy világbajnoki érem megszerzése - után a versenyzők leginkább jégrevükben, profiként folytatták a karrierjüket, hiszen ekkor voltak a népszerűségük csúcsán és nyilván ekkor tudták a legtöbbet kihozni anyagilag is a karrierjükből. Az Egyesült Államokban annyira népszerű volt a sport ekkoriban, hogy a számtalan jégrevük mellett professzionális versenyeket is rendeztek, ahova a már nem aktívan versenyző korcsolyázókat hívták meg - természetesen nagyon jó pénzekért.
De vissza az amatőrökhöz: Elaine Zayak amerikai versenyző annyira kiegyensúlyozottan ugrotta meg a triplákat, hogy az 1982-es világbajnokságot már hat különböző tripla ugrással nyerte meg. Mivel ebből négy Toe-loop volt, az ISU ez után a verseny után megtiltotta, hogy ugyanabból a fajta tripla ugrásból kettőnél több legyen egy programban, és kettőnél is az egyiknek kombinációban kellett lennie. Ez a szabály arra ösztönözte a versenyzőket, hogy nagyobb változatossággal mutassák be a programjaikat. Ez a szabály egyébként a mai napig érvényes, és innen ered az elnevezés, hogy valaki zayakol.
Az 1980-as évek elejére egy újabb kelet-német versenyző kezdett egyre sikeresebb lenni, a 18 éves Katarina Witt lett a szarajevói olimpia egyik legnagyobb esélyese. Az olimpián három triplát, közte egy igazán szép dupla Lutz-tripla Toe-loop kombinációt láthattunk tőle, és miután az amerikai vetélytárs, Rosalynn Sumners több tripla és dupla ugrást is hibázott a kűrben, Witt nyerte az aranyérmet. Witt dinamikusan és magabiztosan versenyzett, ami az amerikai versenyzőről kevésbé volt elmondható.
Mivel a kelet-német versenyzőknek nem volt lehetőségük nyugaton, főleg az USA-ban jégrevükben részt venni és világot járni, ezért Witt folytatta a versenyzést, bár eredetileg nem tervezett még egy teljes olimpiai ciklust bevállalni. Kiemelkedően jó versenyzőalkat volt, aki amikor kellett, a vetélytársai fölé tudott emelkedni. Emellett jó előadó volt, és kirívó kosztümjeivel, fotogenitásával egyre népszerűbb lett.
Witt 1985-ben négy triplával nyert világbajnokságot a szovjet Kira Ivanova előtt, aki egyébként tripla Rittbergert is megugrott azon a versenyen. Az Európa-bajnokságokon sorozatban hatszor nyert, amire rajta kívül csak Sonia Henie volt képes. Miután 1986-ban a VB rövid programban rontotta a 3T-2Lo kombinációt, és a címet is elveszítette, nem akart vereséggel visszavonulni, és folytatta a versenyzést. 1987-ben kiélezett küzdelem folyt az aranyéremért a világbajnokságon, és többeknek volt esélye a végső győzelemre a kűr előtt. Witt a legnagyobb nyomás alatt, utolsóként a jégre lépve öt triplát mutatott be - közte előhúzta a tripla Rittbergert - ezzel megnyerte a kűrt és így a harmadik világbajnoki aranyérmét is.
Egy évvel később Witt lett az első női korcsolyázó Sonia Henie óta, aki olimpiai bajnoki címet védett. Az 1988-as olimpia a "Carmenek csatájáról" szólt, hiszen mind Witt, mind legfőbb vetélytársa, az amerikai Debi Thomas Carmenre futotta kűrjét. Thomas több ugrását is elrontotta a kűrben, Witt pedig leduplázta a tervezett Rittbergert, azonban a többi, négy triplája szépen sikerült és előadásban is kimagasló volt. A kanadai Elizabeth Manley ugyan erősebb technikájának köszönhetően megnyerte a kűrt, de a kötelező gyakorlatokban és a rövid programban is Witt mögött végzett, így csak az ezüstérem jutott neki.
Katarina Witt Carmen szerepében; az első női versenyző volt Henie óta, aki olimpiai bajnoki címet tudott védeni
Witt technikában nem igazán alkotott annyira kiemelkedőt karrierje során. Az 1980-as években egyre több és egyre nehezebb tripla ugrást mutattak be a női versenyzők, de Witt csak annyit mutatott be, ami feltétlenül kellett. A tripla Flipet például ugyan már igazán korán megugrotta, de már az 1984-es olimpiára sem vitte be, és a Rittbergert is csak akkor vette elő, amikor 1987-ben feltétlenül kellett a győzelemhez. 1988-as kűrjét Toe-looppal és Salchow-val nyerte, míg Manley-nek volt Lutz-a, Rittbergerje is. Amit viszont Witt hozzátett a sporthoz, az olyan programok bemutatása volt, aminek volt egy koncepciója, témája. Addig a női műkorcsolyázásban a zenét mintha leginkább csak háttérzajként használták volna, amiben a mozgásnak és a zenének nincsen egymáshoz túl sok köze. Witt ezen gyökeresen változtatott, amiben segítségére volt, hogy a jégen karizmatikus jelenség és jó színészi képességekkel rendelkező korcsolyázó volt. Egyébként Witt annyira népszerűvé vált ekkorra, hogy 1988-as győzelme után kelet-németként is elengedték az Egyesült Államokba jégrevüzni, sőt, még filmben is szerepelt.
Az 1988-as calgary-i olimpia volt az utolsó, amelyen a kötelező iskolagyakorlatok a verseny részét képezték, miután az olimpia után az ISU a végleges eltörléséről döntött. Ennek értelmében 1990-ig képezték a kötelezők a verseny részét. Érdekesség, hogy a döntést leginkább az USA ellenezte, akik úgy gondolták, hogy a figurák a korcsolyázás alapját képezik és nélkülük túl nagy hangsúly lesz az ugrásokon. Ennyi év távlatából talán volt némi igazság abban, amit mondtak. Viszont azt is meg kell említeni, hogy a döntést azért is fogadták el, mert az európaiak a törlés mellett voltak, aminek egyik oka volt például, hogy Európában kevesebb fedett edzőpálya volt akkor, mint a tengerentúlon, a gyakorlatokat pedig fedett pályán kellett edzeni. A figurák nem tűntek viszont teljesen el a sportból: egyrészt sok helyen még mindig nagyobb hangsúlyt fektetnek az edzésére, másrészt a lépéssorokban ma is ott vannak a bemutatandó fordulatok, ezeknek a kombinációja (úgynevezet clusterek, amiknek meg kell lennie ahhoz, hogy pl. egy 4-es szintet elérjen a versenyző).
1988 után tehát már csak két szezonon át, és csak két figurát kellett bemutatni, és súlyuk 20%-ra csökkent a pontozásnál. Hogy mennyire háttérbe szorultak a figurák, és mennyit veszítettek a jelentőségükből, azt jól mutatja az évtized utolsó két világbajnokságának eredménye is. 1989-ben az ugrófenomén Midori Ito győzött Japánból, első ázsiai versenyzőként. Ito már a '80-as évek első felében hat triplás kűröket mutatott be, amit aztán hétre bővített később. Ő lett az első női versenyző, aki tripla-tripla kombinációt mutatott be. Korát évtizedekkel előzte meg akkor, amikor 1988-ban az NHK Trophy versenyen első nőként sikerült megugrania a tripla Axelt (!) is, amit 1989-ben a világbajnokságon megismételt. Így ő lett az első nő, aki mind a hat féle tripla ugrást versenyen bemutatta. Karrierje csúcsán a legjobb férfi versenyzőkkel megegyező erősségű technikája volt! A kötelező gyakorlatokban viszont nem volt erős, ezért az 1990-es világbajnokságon hiába nyerte meg a rövid programot, és a kűrt 7 triplával és tripla Axellel, az aranyérem mégis az amerikai Jill Trenary nyakába került. Talán szimbolikus volt, hogy ilyen körülmények között búcsúztak a figurák a versenyekről.
A Midori Ito korát évtizedekkel megelőzve az 1988-as NHK Trophy-n ugrotta meg először a tripla Axelt
1990 után
1992-ben már a kötelezők nélkül rendezték meg az albertville-i olimpiát. A rövid programban a kötelező elemeket (pl. ugrások, forgások), a kűrben a technikai értéket, emellett mindkét programban pedig a művészeti összhatást mérték a bírák 6.0-ig (tehát a technika és a művészeti érték 50-50%-ot tett ki). A bírák ezek alapján helyezésekbe sorolták a versenyzőket, ami relatív volt, és a bírók helyezései alapján, többségi döntés szerint alakult ki a végeredmény.
A figurák eltörlésével 1992-ben Midori Ito volt az olimpia esélyese. Olyannyira, hogy a rövid programjában is egy tripla Axel-dupla Toe-loop kombinációt (!) tervezett eredetileg, amit végül inkább egy tripla Lutz-ra cserélt le - vesztére. Az ugrásból ugyanis elesett, és így csak a 4. helyről várhatta a kűrt. A kűrben először elesett a tripla Axelből, majd a program második felében megugrotta, így ő lett az első női versenyző, aki olimpián is bemutatta a legnehezebb tripla ugrást. Az olimpiai arany azé az amerikai Kristi Yamaguchié lett, aki alig két évvel az olimpia előtt váltott párosról egyéni versenyre. Yamaguchi a kűrben 5 triplát, egy 3Lz-3T kombinációt is bemutatott, bár igaz, hogy a kűrje nem volt hibátlan, miután két triplát is rontott. Korcsolyázásának erőssége abban állt, hogy bár nem ő volt technikailag a legerősebb, amit tudott, azt szépen csinálta meg, a Kék Duna keringő és a Malaguena programjai pedig jó választások voltak, amik kiemelték az erősségeit.
1992-ig a téli és nyári olimpiák egy évben kerültek megrendezésre, ezt követően döntött úgy a NOB, hogy a téli és nyári olimpiákat nem egy évben, hanem két év különbséggel rendezik. Ezért a következő téli olimpiára 1994-ben került sor, Lillehammerben. Erre az olimpiára a korábban profi korcsolyázók részére megengedték, hogy visszatérjenek az amatőr versenyzéshez (korábban ugyanis aki egyszer profi versenyző lett, nem versenyezhetett ismét amatőrként). Így láthattuk 1994-ben többek között Katarina Wittet, aki már az egyesült Németország színeiben versenyzett, nem is az éremért - talán leginkább azért, hogy szülei is láthassák őt egy olimpián versenyezni, amire azelőtt nem volt lehetőség.
De az 1994-es olimpia mástól volt hangos. Egyrészt berobbant a felnőtt mezőnybe a 16 éves ukrán Oksana Baiul, miután 1993-ban világbajnokságot nyert. Baiul nem igazán erős ugrásaival, hanem leginkább művésziességével és megnyerő előadásával tűnt ki, és ez hozta meg neki az olimpiai aranyat is. Vetélytársa az az amerikai Nancy Kerrigan volt, aki technikailag erősebb tudású volt Baiulnál, de inkább óvatosabban korcsolyázott és kevésbé érdekes jelenség volt. Másrészt az 1994-es női verseny egyébként minden idők egyik legnézettebb sporteseménye lett az Egyesült Államokban: Kerrigant ugyanis amerikai vetélytársa, Tonya Harding férje felbérlésére két férfi keményen térden verte az amerikai nemzeti bajnokságon, abból a célból, hogy Kerrigan ne tudjon kvalifikálni az olimpiára. Az esemény óriási botrányt okozott és a médiafelhajtás elképesztő volt az olimpia alatt. Kerrigan ugyanis felépült, és jóval eredményesebben szerepelt, mint Harding, aki akkoriban már túl volt karrierje csúcsán, és már nem volt olyan kiegyensúlyozott versenyző, mint korábban - amikor még a tripla Axelt is meg tudta ugrani. Így végül csak a 8. lett az olimpián. Az olimpia után egyébként Hardingot az amerikai szövetség - miután megállapította, hogy előzetesen tudott a támadásról - örökre eltiltotta a korcsolyázáshoz kapcsolódó versenyzői és edzői tevékenységektől.
Nancy Kerrigan híres volt a spiráljáról, amit róla neveztek el (Kerrigan spirál)
Az 1990-es évek közepén bevezették a Világkupa-sorozatot, ami ősszel indult hat állomással és a legjobb versenyzők a döntőben mérethették meg magukat. Ez azért is volt jó, mert korábban évente a legjobbak csak a világbajnokságon találkoztak egymással, így viszont a szezon közepén is megmérethették a tudásukat. Pár évvel később a Négy Kontinens Bajnokságot is bevezették, az Európa-bajnokság ellenpárjaként. Ebben az időszakban kezdtek pénzdíjakat adni a versenyzőknek a versenyeken elért eredmények alapján. Erre azért volt szükség, mert a profi versenyek ekkor élték virágkorukat, és félő volt, hogy a csábító fizetések miatt a versenyzők otthagyják amatőr karrierjüket és inkább profinak állnak jó pénzért.
Ebben az időszakban a mindent felülíró ugrások helyett inkább a kiegyensúlyozott technikán és a művészeti összhatáson volt a hangsúly. Yuka Sato, a japánok világbajnoka (1994), vagy a kínai Lu Chen, az 1995-ös világbajnok is ezt a vonalat képviselte. Ez a tendencia ezt követően kezdett az ugrások irányába tolódni. Az amerikaiaknak egy újabb generációja mutatkozott be, először Michelle Kwan, aki hét triplás kűrjével berobbant a felnőtt mezőnybe, majd 15 évesen már világbajnokságot is nyert 1996-ban, miután az előadókészségén sokat dolgoztak és korához képest igen kifinomultan és éretten korcsolyázott, bár ez Lu Chenről is elmondható volt. A technikán azonban nagy hangsúly volt. Rá egy évvel egy újabb amerikai tini, Tara Lipinski mutatkozott be a felnőttek között, aki rögtön el is hódította Kwan elől a világbajnoki aranyat. Lipinski bár nagy magabiztossággal és lendülettel versenyzett, de Kwanhoz, vagy Lu Chenhez képest igazán kislányos volt még. Viszont volt tripla Rittberger-tripla Rittberger kombinációja, amit előtte nem ugrott meg más, míg Kwannak csak 3T-3T-je volt.
Lipinski lendülete kitartott az 1998-as olimpiáig és hiába futott Kwan is egy hibátlan, 7 triplás kűrt Naganoban, Lipinski - köszönhetően a 3Lo-3Lo, valamint egy 3T-lo-3S kombinációjának - megnyerte az olimpiai aranyérmet. Ez a győzelem is - hasonlóan 1994-hez - meglehetősen ellentmondásos volt. Lehet azzal érvelni, hogy Lipinski dinamikusabban korcsolyázott aznap, de művészi összhatásban elmaradt Kwannal szemben.
Ekkoriban kezdtem el nézni a korcsolyát kislányként, miután az egyik újságban megpillantottam egy képeslapszerű képet Czakó Krisztináról, aki 1997-ben EB ezüstérmet szerzett, és felkeltette az érdeklődésemet ez a sportág. Jég, zene, szép kosztümök, izgalmak? Addig is követtem Forma-1-et (!), és focit, de a korcsolya az más volt. Elkezdtem hát a TV-ben nézni a versenyeket - eleinte főleg csak a nagyobb versenyeket - és sok mindent fel is vettem videókazettára. Kedvenceim az egyre jobban feltörekvő orosz versenyzők voltak, elsősorban Irina Slutskaya, aki bár nem volt olyan kifinomult, mint Kwan, egy igazi karakter volt a jégen, és tetszettek a nagy ugrásai is. Eleinte persze nem tudtam, miket ugrott, de hogy nagyobbak voltak Kwanénál, az nem volt kérdéses. :)
A következő olimpiai ciklust Kwan dominálta, aki három aranyérmet is szerzett a világbajnokságokon. A Világkupa-sorozatban viszont Slutskaya volt általában a jobb, így a kettejük között rivalizálás alakult ki. Míg Slutskaya az atletikusságáról volt híres (ő ugrott meg először 3Lz-3Lo kombinációt), addig Kwan kiegyensúlyozott versenyző volt, aki nem rizikózott annyit, és inkább a tiszta programok megfutása volt a célja. Elegáns volt és magabiztos, viszont sokszor elég hasonló stílusú programokat mutatott be. A technikája az évek folyamán nem lett erősebb, végül már a 3T-3T kombinációt sem csinálta meg. E korra jellemző volt, hogy olyan sok tripla ugrást gyakoroltak, hogy ez sokszor a minőség rovására ment. Lipinskinek és Kwannak sem volt jó Lutza, a legtöbbször belső élről indították külső helyett, és Kwannak pl. a Flipje sem volt jó technikájú.
Slutskaya (balra) hét Európa-bajnoki győzelme rekord, emellett két olimpiai éremmel büszkélkedhet. Kwan (középen) öt világbajnoki címénél azóta nem nyert más többet, és neki is két olimpiai érme van. Sarah Hughes (jobbra) mindössze két felnőtt aranyéremmel büszkélkedhet, viszont az az egyik közülük az olimpiai arany
A 2002-es salt lake city-i olimpiai szezonban Kwan, és Slutskaya voltak az esélyesek. Kwan azonban a szezon előtt közvetlenül otthagyta edzőjét és a szezonban aztán édesapjával saját magát edzette. Ez nem bizonyult jó döntésnek: elvesztette kiegyensúlyozottságát, és bár az olimpián a rövid programban még vezetett, a kűrben elesett a tripla Flipből és egy másik ugrása is kétlábas volt, így ezúttal csak a bronzérem jutott neki. A 16 éves Sarah Hughes hibátlan kűrt futott, és lett nagy meglepetésre aranyérmes. Azt hozzá kell tenni, hogy Hughes-nak kifejezetten problémás ugrásai voltak, ezért amilyen gyorsan nyert, olyan gyorsan el is tűnt a mezőnyből és sose nyert világbajnoki, vagy Világkupa döntő aranyérmet. Slutskayának pedig amerikai földön be kellett érnie az ezüstéremmel, viszont szerintem a rövid programban neki kellett volna vezetnie a biztosabb ugrásai, gyönyörű lépéssora és forgásai miatt. Emellett a kűr is nagyon szoros volt, ahol 5-4 arányban szavaztak a bírók Hughes-ra. Már ez a verseny is ellentmondásos volt (az orosz csapat fellebbezett is az eredmény ellen, de ezt elutasították), azután a páros versenyben történt csalás és óriási botrány az egész 6.0-ás rendszert a történelemkönyvek lapjaira küldte.
A Nemzetközi Pontozási Rendszer (IJS - International Judging System)
A 2002-es olimpián történt események miatt a NOB nagy nyomást helyezett az ISU-ra, hogy több ilyen botrány ne fordulhasson elő. Ezért az előző években egyre többet manipulált 6.0-ás rendszer helyett egy teljesen más, objektívebbnek tervezett pontozási rendszert, az IJS-t vezették be és emiatt egy nagyon hosszú ideig tartó korszak zárult le a műkorcsolya történetében a 6.0-ás rendszerrel. Az új rendszerben megmaradt a rövid program és a kűr, de teljesen máshogy pontozzák a programokat: minden elemnek (ugrás, forgások, lépéssorok stb.) megvan az alap kiindulószáma (a forgásoknál és lépéssoroknál pl. bázistól 4-es szintig), amire a bírók a kivitelezés szerint adtak régen -3-tól +3-ig terjedő pontokat (ma már -5/+5 a skála), és emellett a régen művészeti benyomást jelentő második pontszám helyett egy öt komponsensből álló pontot is adtak (az öt komponens részei voltak pl. az előadás, az interpretáció, a kompozíció vagy a korcsolyázó tudás - ez ma már háromra csökkent). Számítottak az elemek közötti összekötő elemek mennyisége, minősége is. A komponenseket egy 0.00-tól 10.00-ig terjedő skálán, 0.25 pont különbséggel adják a bírók. Ennek tehát van egy maximum értéke (nőknél 40/80), férfiaknál (50/100), míg a technikában nincs ilyen limit.
Az új rendszer lehetőséget ad a korcsolyázóknak arra, hogy a protokoll alapján lássák, mi az amiben fejlődni tudnak még. A 6.0-ás rendszer mindenképp nézőbarátabb volt, mert egyszerűbb volt követni a helyezéseket és drukkolni, ki kap épp tökéletes 6.0-át egy előadásra, de az a rendszer kevésbé mutatott utat a korcsolyázóknak abban, hogy miben kell fejlődniük.
Az új rendszert fokozatosan vezették be és világbajnokságon először 2005-ban pontoztak így a bírák. A rendszer természetesen mindenkinek új volt, de leginkább a korcsolyázóknak, akik nem az új rendszer szabályai szerint nőttek föl, ezért ezekben az években mindenki csak ismerkedett az új követelményekkel.
Kwan ugyan nyert még egy világbajnokságot, de aztán az új pontozási rendszer nem feküdt neki, és végül már nem indult el a 2006-os olimpián. Slutskaya 2005-ben második világbajnoki aranyát nyerte, így ő volt az egyik legnagyobb esélyese a torinói olimpiának. De ott volt a mezőnyben Shizuka Arakawa is, aki 2004-ben lett világbajnok, illetve az amerikai Sasha Cohen, aki bár nagyon szépen korcsolyázott, sose volt a legkiegyensúlyozottabb versenyzők egyike. Ebben az időszakban örülhettünk Sebestyén Júlia sikereinek is, aki 2004-ben Európa-bajnokságot is tudott nyerni Budapesten, és a 2002-es olimpián a legjobb 10-ben végzett, 8. helyezett lett.
A 2006-os olimpián aztán Arakawának jött ki legjobban a lépés, miután Cohen és Slutskaya is hibáztak a kűrben. Ekkor mindenki kicsit biztonságibb programokat futott még, és Arakawa sem ugrott tripla-tripla kombinációt, de a kűrjében öt triplát megugrott és ez elég volt az aranyéremhez. Így ő lett a sportág legelső ázsiai olimpiai bajnoka. Cohen ezüstérmével egy nagyon hosszú domináns időszak zárult le az Egyesült Államokban, amit azóta se tudnak még megközelíteni sem. Slutskaya pályafutása befejeztével az oroszoknál sem akadt pár évig igazán erős versenyző.
Shizuka Arakawa védjegye a hátrahajlós Ina Bauer
A torinói dobogósok visszavonulásával megérkezett az új generáció a női műkorcsolyázásba. Két éllovasa a japán Mao Asada és a koreai Yuna Kim volt, akik a következő években nagyon izgalmas csatát folytattak egymással. Mao Asadának volt tripla Axelje, és híres volt a remek korcsolyázótudásáról, fantasztikus lépéssorairól, könnyedségéről, ugyanakkor több ugrás technikájával is voltak problémái, mint pl. a Lutz. Yuna Kim Asadával szemben egy abszolút nem korcsolyás nagyhatalomból, Dél-Koreából származott, mégis kiváló technikát kapott edzőitől, a tripla Lutz-a pl. tanítani való volt. Yuna egyrészt remek versenyzőalkat volt, másrészt erőssége abban állt, hogy mindenben nagyon jó volt: ugrásokban, forgásokban, lépésekben, ugyanakkor légies, könnyed volt. Igen változatos programokat mutatott be, ha kellett lírai, ha kellett, dinamikus, tüzes volt. Maohoz hasonlóan Yuna is rendkívül népszerű lett hazájában, akit óriási médiafelhajtás vett körül és azóta is az egyik legjobban tisztelt sportoló Koreában. 2009-ben már az első női versenyző lett, aki 200 feletti összpontszámot kapott és onnantól az első számú esélyese volt a 2010-es vancouveri olimpiának.
Az olimpián Mao Asada lett az első női versenyző, aki három tiszta tripla Axelt is bemutatott. A kűrje viszont nem volt hibátlan, amellett, hogy a Rachmanyinov zeneválasztás is túl súlyos volt a könnyed stílusú Asadához, ezért nem igazán volt esélye Yuna Kim ellen. Yuna egy igazán karakteres James Bond rövid programra, és Gershwin Kék rapszódiájára futotta a programjait, amik tökéletes választásnak bizonyultak. Mindkét programját hiba nélkül, kitűnő kivitelezéssel és gyönyörűen futotta meg, ezért óriási előnnyel nyerte meg az aranyérmet. Kűrpontszámát és összpontszámát majdnem két olimpiai ciklusig senki nem tudta utolérni. Yuna a kűrben 6 triplát ugrott meg és nem is volt szüksége a tripla Rittbergerre, amit korábban sérülés miatt kivett a programjaiból.
Yuna Kim kifogástalan tripla Lutz-tripla Toe-loop kombinációja a 2010-es olimpia kűrjében
Yuna Kim a tökélyre fejlesztette a technikának és komponenseknek az egyensúlyát az új rendszerben. A következő egy-két évben még ugyan sok változás nem történt a női mezőnyben, de a 2014-es szocsi olimpiára már gőzerővel készültek az oroszok és kezdtek megjelenni a felnőtt mezőnyben is. Yuna Kim 2013-ra visszatért és nagyon magabiztosan nyerte meg ismét a világbajnokságot; ő lehetett volna az első, aki Katarina Witt után ismét olimpiai aranyérmet szerez. A bírák viszont ismét az ugrások és a nehézség irányába kezdték eltolni a pontozást, aminek Kim lelte a kárát. A szocsi olimpia előtt a 15 éves Julia Lipnitskaya lett az Európa-bajnok, aki az akkoriban feltörekvő edzővel, Eteri Tutberidzével készült. Miután az újonnan bevezetett csapatversenyben aranyérmes lett egy igazán emlékezetes kűrrel, az egyéni versenyben is tőle várták az oroszok a jó eredményt. A nyomást viszont nem bírta el, és hibázott, így az addig inkább háttérben levő Adelina Sotnikova kapott az alkalmon, és futott mindkét programban jól. Yuna Kim gyakorlatilag olyan erős programokat futott, mint a 2010-es olimpián, és mindkét programot hibátlanul mutatta be, mégis kicsit kevesebb pontot kapott mindkét programra. Sotnikova a rövid programban nem, de a kűrben kicsit anyagerősebb programot mutatott be nála, egy triplával többel, viszont nem teljesen hibátlanul. Így is elég volt ahhoz, hogy hirtelen magas öt komponenseket is kapjon és végül néhány ponttal, de győzzön Kim felett. Sotnikova lett ezzel az első orosz olimpiai bajnok a nők mezőnyében. A végeredmény ellentmondásossága igen nagy visszhangot keltett.
A 2014-es olimpia eredménye ellentmondásos volt
A Szocsi olimpiát követően már a közelmúltról, jelenről beszélhetünk. Az elmúlt két ciklus az oroszok tarolásáról szólt: 2015-ben Elizaveta Tuktamsyheva lett világbajnok tripla Axellel, majd az újabb Tutberidze-tanítvány, Evgenia Medvedeva volt két éven át verhetetlen. Medvedeva hét triplás kűrjeivel, összekötő elemekkel teletűzdelt programjaival alig hibázott, és rendkívül domináns volt ekkor. A 2017/2018-as olimpiai szezonra viszont bemutatkozott a 15 éves Alina Zagitova, aki a rendszer szabályait maximálisan kihasználva minden egyes ugrását a program második felébe tette a rövid programban és a kűrben is, és így 10%-kal többet kapott érte pontokban. Mivel a 3Lz-3Lo kombinációt is magabiztosan tudta, ez a technikai fölény az, ami repítette egészen az aranyéremig. Annak ellenére, hogy a második pontszámban nem volt kimagasló a tudása, de nem számított, mert ahogy emelkedett a technikai szint, úgy emelkedtek vele a komponensek is, függetlenül attól, hogy a versenyző mit mutatott a jégen. Ekkor minden az ugrásokról szólt már, és a bírók is biztosították, hogy akinek több, és nehezebb volt belőlük, az nyert.
A legutolsó ciklus is ezt vonalat erősítette. Már a juniorok között versenyzett az új Tutberidze-generáció, Anna Shcherbakova, Alexandra Trusova és Alena Kostornaia, akik közül az első kettőnek négyfordulatos ugrásaik, míg utóbbinak tripla Axelje volt. Ugyan 2019-ben még Zagitova lett a világbajnok, mielőtt 17 évesen visszavonult, de utána, 2019-től a három A betűs lányé volt a terep. Az ugrásokat minél gyorsabban tanulták meg és stabilizálták, aminek hátránya az volt, hogy nem jó technikával tanulták meg őket: a cél volt minél gyorsabban beforgatni az ugrásokat, és sokszor bizony úgy, hogy vagy hibás élről, vagy az ugrás elejéből lecsalva a fordulatot. A Tutberidze csapat nagyon jól kihasználja azt, hogy a bírók szemet hunynak e felett az ugrások felett és alaposan megpontozzák őket, amivel persze csak arra ösztönzik a többieket, hogy ők is próbálják meg a nehéz ugrásokat, hiszen úgyis megkapják érte a pontokat.
Nos, ilyen körülmények között Trusova lett az, aki elsőként 4T-t, 4Lz-ot és 4F-et megugrott versenyen és programjaiba több négyfordulatost is betett (de nem ő lett az első, aki quadot ugrott, mert a japán Miki Ando 2002-ben egyszer egy junior versenyen megugrotta a 4S-t).
Trusova egy négyfordulatos Lutz-euler-tripla Salchow kombinációt (!) mutat be 2021-ben
Scherbakovának szintjén voltak quadjai, neki Lutz-a és Flipje is volt. Kostornaiának csak tripla Axelje volt, de annyira stabilan futotta a programjait (miközben a többiek általában hibázgattak), és mindezt szépen kivitelezve, hogy 2019 őszén-telén elég volt ez is a győzelmekhez, GP Döntőt, és EB aranyat nyert, mielőtt a vírushelyzet miatt leálltak a versenyek, és Kostornaia otthagyta az edzőjét. Ebben az időszakban a másik erős nemzet, a japánok nemigen tudtak beleszólni a versenyekbe, holott összességében korcsolyázásban jobb versenyzőik voltak - pl. Rika Kihira, aki sokkal jobb korcsolyázótudással, de tripla Axelekkel is rendelkezett, mégse tudta az oroszokat megverni. Az egyetlen utat a quad gyakorlásában találta, ami viszont súlyos sérüléshez vezetett, annyira, hogy a 2022-es olimpiára ki se jutott.
Az olimpiára aztán a legújabb Tutberidze-fenomén, Kamila Valieva lett a legnagyobb esélyes, akinek tripla Axeljei és emellett négyfordulatos Toe-loopja és Salchow-ja is volt, amellett, hogy rendkívül balettos, flexibilis korcsolyázó volt. Valieva a többi lányhoz hasonlóan 15 évesen kezdte meg felnőtt karrierjét és az olimpiáig minden versenyt megnyert. Így neki állt a zászló, amikor az olimpia csapatversenye után jött a hír, hogy pozitív lett a korábban produkált doppingtesztje. Bár az egyéni versenyben elindulhatott, de a koncentráció és az aranyérem elúszott. Helyette Shcherbakova nyert, két quaddal, és - talán pont a botrány miatt - nem engedték, hogy az öt négyfordulatost (!) bemutató, az ugrásokat tekintve tényleg minden csúcsot felülmúló Trusováé legyen az arany, aki valahol joggal akadt ki rettenetesen a kűrt követően. Trusova programjai bár igen üresek voltak az ugrásokon kívül, és nem volt erős korcsolyázótudása sem, korcsolyázótudásban Shcherbakova sem jeleskedett, legfeljebb zenei érzékben volt jobb Trusovánál. A Valieva-effektus miatt talán azt az üzenetet akarták a bírók közvetíteni, hogy ne minden az ugrásokról szóljon, ezért sem akarták Trusovát győztesként kihozni.
Ezzel - illetve az utána történő politikai események miatt - ideiglenesen idáig tartott az oroszok győzedelmeskedése. Az olimpia után az ISU az eddigi 15 éves korhatár megemeléséről döntött és a következő olimpián már legalább 17 évesek indulhatnak csak el, hiszen az utóbbi években mindig készen állt arra egy 15 éves orosz lány, hogy mindent megnyerjen, mielőtt kb. 2-3 év után visszavonuljon a versenyzéstől, vagy egyszerűen ne tudja folytatni azon a szinten, mint korábban. Ráadásul Valieva a 15 évével a sportban is kiskorúnak számított, ezért a doppingügye kapcsán ez még több bonyodalmat szült.
Valieva előzetesen a 2022-es olimpia nagy esélyesének számított
Hogy merre fejlődik tovább a sportág, azt majd eldönti a jövő. Az viszont igaz, hogy a pontozási rendszertől valamennyire függetlenül olyan irányba tudják tolni a versenyzést a bírák, amilyen irányba éppen szeretnék. A jelenlegi rendszerben az elemek bázispontszámai arra ösztönzik a versenyzőket, hogy minél nehezebb technikai elemet próbáljanak meg, amire aztán több pontot kapnak. A komponenseknek van határa, amit az utóbbi években annyira kimaxoltak a versenyzők, hogy ott fejlődési lehetőség nem sok van már, de technikában lehet magasabb pontokat elérni. Ezért a korábbi 50-50%-os egyensúly felborult; akinek pl. 100 pontja van technikában és 75 a komponensekben, ott már nincs meg ez az egyensúly pontokban. A komponensek arányainak felülvizsgálatára lenne szükség, több más között...
Viszont ha a döntéshozók akarják, akár vissza lehet az ugrásokat minősíteni vagy nem +4/+5, hanem csak +1/max.+2 kivitelezési pontokat adni rá, és már akkor nem fogja megérni ezeket a nehéz elemeket ugrani. Most, hogy a bírók a jelenlegi rendszert is kiismerték, már úgy alakítják sokszor az eredményeket, ahogy az érdek kívánja (a rendszer manipulálásról sokan és sokszor szóltak már, pl. Sebestyén Júlia is említette egy 2016-os interjúban, hogy a bírók bő tíz év alatt megtanulták ezt a rendszert is manipulálni).
A különböző nagyhatalmi érdekek, közte a gazdasági érdekek is mindig fontos szerepet játszottak. Az aktuális amerikai, vagy orosz versenyzők előnyt élveznek, főleg olyanokkal szemben, akik olyan országból jönnek, akik nem rendelkeznek erős politikai befolyással. Yuna Kim azért tudott olyan domináns lenni 2010-ig, mert abban az időszakban épp nem volt kiemelkedő amerikai, vagy orosz versenyző, aztán mikor a hazai pályán akadt egy orosz vetélytárs, már biztosították, hogy Kim ne győzhessen. Vagy a 2002-es amerikai olimpián elemi érdeke volt a hazaiaknak, hogy amerikai győzhessen, és ha Kwannak nem sikerült, kihozták Hughes-t győztesnek. De sok példát lehetne említeni az elmúlt száz évből.
Nos, elég hosszúra sikerült ez a betekintés, de ahol annyi mindent történt bő száz év alatt, ott nem nagyon lehet túl röviden írni. Remélem tetszett ez a bejegyzés, és ha valakinek aki ezt olvassa, van bármi észrevétele, megjegyzése, szívesen veszem a kommentekben.
